„Több könyv ez a maga módján, de főleg két könyv.” – ezekkel a szavakkal kezdődik Julio Cortázar Sántaiskola című nagyregénye, amely a posztmodern történetében ugyanolyan mérföldkő, mint a modern irodaloméban James Joyce Ulysses-e. A Sántaiskola a nyitott mű őstípusát testesíti meg, melyben maga az író a könyv elejéhez mellékelt „Eligazító táblázatban” két lehetséges olvasatot javasol. A lineárisban a fejezetek a megszokott módon sorjáznak egymás után, a második változatban Cortázar minden fejezet végén számmal tünteti fel, melyiket ajánlja következőnek. Ezzel a nagylelkű gesztussal olvasóját mintegy társszerzővé emeli és a teremtés munkájának részesévé teszi.
Persze az olvasatok száma ezzel korántsem merül ki, az értelmezések száma végtelen, ahogy a regény olvasása is egy végtelennek tűnő, megunhatatlan játék. Játék, ami egyben halálosan komoly is, ahogy minden az, amit az argentin irodalom kiválósága valaha papírra vetett. Cortázarnál a játék maga az élet: test és lélek, érzelem és gondolat, művészet és bölcselet, egyén és társadalom, múlt és jelen, minden, aminek az alapkérdéseit ebben a kulcsregényben is boncolgatja.
A Sántaiskola egy olyan mű, amelynek a cselekményét (ha beszélhetünk egyáltalán cselekményről) lehetetlen dióhéjban összefoglalni. Ha azt mondjuk, hogy a helyszín Párizs és Buenos Aires, szereplői francia és argentin bohémek, a történet középpontjában a szerelem áll, tulajdonképpen mindent elmondtunk és mégsem mondtunk semmit. Ennél a könyvnél puszta „elolvasásról” szó sem lehet, a játék részeseivé kell válnunk ahhoz, hogy megteremthessük magunknak a történetet.
(KO)
