Egy messzi-messzi galaxisban, távoli bolygó felett keringő Solaris Állomáson  szütymörög néhány tudós , hogy kapcsolatot teremtsen a „nemtudjákmivelkivel”, közben furcsa dolgok történnek. Úgy néz ki , mindenkinek elgurult  a gyógyszere, ezért küldenek a Földről egy dili dokit (Nem , nem a Csernus doktort!).  Aztán nála is bejön az „orvos, gyógyítsd meg magadat” effektus. Ezek után azt hinnéd, ez egy tőrőlmetszett hard sci-fi, de nem, felejtsd el. Nem harcolnak sem a nyolcadik utassal, sem gonosz, zöld gülüszeműekkel. (Erről jut eszembe, minden földönkívüli bazedovkóros?) Sokkal inkább szól az emberben rejlő titkokról, vágyakról, a kozmikus magányról. Ahogy a költő mondja:

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
Első, s utolsó mindenik dalomban:
A mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi
s hogyha van is, Isten tudja hogy' van,
Vak dióként, dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át, a vágy,
De jól tudom vágyam sejtése csalfa.

Én maradok magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

( A költő még az írónál is furább fajzat, a vers még a regénynél is sokkal izébb, de erről majd máskor.)
Filmet is csináltak a regényből, az Andrej Trakovszkij rendezte (1972)  verziót javaslom, ha kibírsz eksön és dolbiszörránd  nélkül 2 órát a moziban. A 2002-es hollywoodi gagyit kerüld, ha nem a kedvenc sportod a butulás.

(Emide Buda)